Pap Gábor - A héj összeesküvése a Mag ellen

avagy: MI MINDENRE SZOLGÁLHAT EGY ÓRA-ÁTÁLLÍTÁS?

„1991 januárja óta a következő tézist képviselem – röviden fogalmazva. Az európai történelemben a VII., VIII. és IX. század művileg beiktatott időegységet képez. Ennek nincs semmiféle reális történése, úgyhogy maradék nélkül törlendő, az előtte és utána lévő időszakok pedig közvetlenül, vagy csupán kis eltéréssel összekapcsolandók. A kérdéses időközt ekkori tudásomnak megfelelően pontosan behatároltam: a fiktív, kitalált időszak 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tart. Egy ilyen precíz adatolást azonban csak a
további kutatások fényében erősíthetünk vagy változtathatunk meg.”

Heribert Illig, 1999

A két könyv, amely egyetlen kötetbe szerkesztve most először olvasható a német eredetihez képest „idegen” nyelven (a szerző által számunkra értelemszerűen átdolgozott szöveggel), így együtt méltán tekinthető mérföldkőnek a legújabb kori nyugat-európai középkorkutatásban. Minthogy Heribert Illig átgondoltan és élvezetesen ír – ne felejtsük el: elsődleges tanultságát tekintve rendszeranalitikust tisztelhetünk benne! –, nincs szüksége rá, hogy előszó gyanánt tartalmi kivonatát adjuk ehelyütt a művének. Célszerűnek látszik inkább arra összpontosítani figyelmünket, milyen tanulságokkal szolgálhat a kezünkben tartott vaskos írásmű a mi történelmünk helyesebb megítélése, illetve teljesebb megértése irányában. Mindenek előtt tudomásul kell vennünk – maga Illig figyelmeztet rá, szóban és írásban egyforma higgadtsággal és példamutató felelősségérzettel –, hogy a hazai (értsd: a német) történettudomány felkentjei, amennyiben egyáltalán figyelmükre méltatják munkásságát, elindulása óta folyamatosan hol sarlatánnak, hol kalandornak, hol egyszerűen és nagyvonalúan hazaárulónak bélyegzik őt. Nyilvánvalóan azzal a sötét szándékkal, hogy elhallgatásra bírják. Illiget azonban nem lehet ilyen kisstílű gáncsoskodásokkal meghátrálásra kényszeríteni.

A tét kétségtelenül nagy. Az a kereken 300 éves időszak, amelyet Heribert Illig kiiktat a középkor történetéből, gyakorlatilag az összes dicsteljes eseményt, illetve csodálatra méltó hőst magában foglalja, amelyre, illetve akire az újkori nyugat-európai, azon belül a német – nem csekély! – önbecsülés alapozódott. Gondoljuk csak el: az egész fényes Karolingbirodalom – amely egyébként a legújabb kori „Európa-ház” koncepciónak is alapjául szolgál! –, azonkívül a nyugati gótok, a longobárdok (csupa germán náció!) mintaállamai, a szigetország tündöklése Nagy Alfréd alatt, a dicső nagyszláv állam, amelyet oly rút önkényességgel számoltak fel (?!) a „barbár” magyarok… – mindez egy csapásra törlődik a történelemkönyvekből. Igazán nem csodálkozhatunk, ha az Illig-műveket nem sietnek lefordítani franciára (Nagy Károly, óh!), angolra (Nagy Alfréd, óh!) vagy éppen valamelyik szláv nyelvre.

Heribert Illig pontosan tudja: ezt a harcot nem lehet magányos farkasként megvívni. Kezdettől fogva kiváló munkatársi gárda veszi körül, akik körében úgy lehet megvitatni egy-egy sarkalatos fontosságú kérdést, hogy az embernek nem kell minduntalan hátba döféstől tartania. (Bár ami azt illeti, szabályerősítő kivételek itt is akadnak, amint azt a hovatovább botrányossá fajult plágium-viták példázzák a korábban közeli munkatársnak számító Uwe Topperral!) Mindenesetre jó lesz idejében megtanulnunk az olyan, Illiggel együtt is, magukban is figyelemre méltó tanulmányokat, illetve könyveket publikáló szerzők nevét, amilyen például: Hans-Ulrich Niemitz, Angelika Müller, Christian Blöss (Berlin), Manfred Zeller (Erlangen), Gunnar Heinsohn (Bremen), Klaus Weissgerber (Ilmenau) – hogy csak a „mi ügyünkben”, azaz magyar vonatkozásokban is legjelentősebb írások szerzőit említsük. (2001. szeptemberi adat szerint a közvetlen munkatársak köre meghaladja a százas létszámot.) Fontos körülménynek tekinthetjük az Illig által összefogott kutatócsoport eredményes működése, különösen pedig e működés tágabb értelmű hatékonysága szempontjából, hogy mindjárt indulásuktól, konkrétan 1989-től, önálló folyóiratban teszik közzé eredményeiket (Vorzeit, Frühzeit, Gegenwart – 1995-től Zeitensprünge néven), a legfontosabbnak ítélteket pedig, akárcsak az őket ért támadások, valamint a rájuk adott válaszok teljes szöveganyagát azon frissiben felviszik az Internetre. Ilyen módon letagadhatatlanná és – legalábbis a perdöntő jelentőségű felismerések esetében – meghamisíthatatlanná, illetve kisajátíthatatlanná válik korszakos jelentőségű munkásságuk.

„Monolit oszlop. Római (II. század?)”

„Oszloplábazat. Római vagy VIII. század vége.”

„Kompozit oszlopfő. Római (II-III. század) vagy VIII. század vége.”

„Korinthoszi oszlopfő. Római (II. század?) vagy VIII. század vége.”

„Gerendázat töredékei. Római vagy VIII. század vége.”

„Fal- és padlólapok. Római és VIII. század vége.”

Hasonlóképpen fontos kérdésnek tűnik – annak tekintik maguk is – az úttörő elődök számbavétele, szellemi hagyatékuk elemző feldolgozása, mai tudásunk fényében történő folyamatos újraértékelése. Alaposabb vizsgálatra kiderül ugyanis, hogy a jelenleg mértékadónak számító történelmi korszakolás fél évezredre sem tekinthet vissza, hitelességének megkérdőjelezői között pedig olyan, a maguk korában igen jelentékeny személyiségeket üdvözölhetünk, mint a XVII-XVIII. század fordulóján tevékenykedő francia jezsuita egyháztörténész, Jean Hardouin, a három évszázaddal később a bázeli egyetemen professzori minőségben tanító Wilhelm Baldauf, vagy a XX. század derekán Németországban munkálkodó, Illigék közvetlen előfutárának számító Wilhelm Kammeier.Ha a két Illig-könyv (Das erfundene Mittelalter, 1996., Wer hat an der Uhr gedreht?, 1999.) szakmai előkészítése csaknem fél, illetve egész évtizedet vett igénybe, akkor az utóéletükről elmondhatjuk, hogy legalább ugyanilyen igényességgel munkálódik. A „kitalált középkor” ugyanis sokkal több megoldatlan kérdést rejteget, mint amennyit szerzőnk kétkönyvnyi terjedelemben fel tudott dolgozni. A fő célpont természetesen továbbra is a Karoling-kor, amely ebben a kutatási vonulatban amolyan állatorvosi tehénnek számít, minden elképzelhető betegség-típust magán szemléltetvén. Érdemes belelapoznunk például a Zeitensprünge (magyarul: Időugrások) című folyóirat 2001/3. számába, ahol Heribert Illig és Günter Lelarge a „Karoling-kori” Ingelheimból származó épületmaradványok datálási problémáival foglalkozva adatokat idéz a legfrissebb, és feltétlenül mértékadónak számító – az ott folytatott ásatások leleteit bemutató és értékelő – katalógusból, amint következik:

Az idézet, úgy véljük, nem igényel bővebb kommentárt. Egy tiszteletteljes kérdést mégis megkockáztatnánk vele kapcsolatban. Vajon milyen mértékben adhatunk hitelt az olyan „mértékadó” vélekedéseknek, amelyek öt-hat évszázadnyi toleranciával határoznak meg egyegy középkori – tehát nem is a történelem előtti korból származó – leletet? Az ilyen és ehhez hasonló esetek – Illig tucatszámra idézi őket írásaiban – bennünket méltán emlékeztethetnek a középkori magyar király-koronázó és temetkező hely körüli bonyodalmakra, amelyekről Illigékkel csaknem egy időben értekezett Bradák Károly, Fehérvár – fehér folt című, ugyancsak agyonhallgatott (bár így is két kiadást megért) kitűnő könyvében. Ezzel máris a közepébe csöppentünk az Illig-mű magyar vonatkozásainak. Bár maga nem nyilatkozik expressis verbis erről a kérdéskörről, egyik kutatótársa, Klaus Weissgerber mégiscsak az ő nyomdokain haladva mutatja ki a Zeitensprünge fentebb idézett számában, hogy jelenlegi tudásunk szerint a magyar krónikás hagyomány őrizte meg leghitelesebben az eredeti – a később betoldott 300 évet még nélkülöző – időszámítási rendszert. Eszerint Atillától számítva az ötödik generációba esik Álmos fellépte, ami a jelenlegi hivatalos időnyilvántartási rendszerben képtelenségnek tűnik. (Nota bene: egyebek közt éppen ez a „képtelenség” jogosítja fel akadémikusainkat arra, hogy széltében-hosszában kétségbe vonják krónikáink szavahihetőségét!) Ha azonban az Atilla halála (453) és Álmos fellépte (800-as évek dereka, mai időszámításunk szerint) közül kiiktatjuk a művileg ide erőltetett 300 évet, az így adódó időtáv éppen megfelel a nevezett öt generációnak. Amint azt Weissgerber úr igazi német alapossággal kimutatja: sem többnek, sem kevesebbnek. Ami pedig az Árpádi honfoglalás valódi időpontját (895 helyett 595) illeti, az a lehető legjobb megközelítéssel idézi emlékezetünkbe az eddigi spekulációk szerinti „avar” honfoglalás dátumát. (Emlékeztetőül: a magyar krónikák csakis hunokról – „primus ingressus” – és magyarokról – „secundus ingressus” – beszélnek, az „avar” név még elszólásként sem fordul elő bennük!) Méltán írhatja Klaus Weissgerber, idézett tanulmányában: „Illignek mindig is nehézséget okozott,
hogy téziseit pozitív történeti forrásadatokkal közvetlenül bizonyítsa. A magyar Képes Krónika adatai ennél fogva egészen különleges fontosságúak.”

Látni fogjuk, Illig egyetlen időponthoz, két hatalmi csoportosuláshoz, három helyszínhez, és ugyanennyi személyhez köti az „óra átállításának” műveletsorát. Nos, ennek a gondolatmenetnek valamennyi tétele erőltetés nélkül összefüggésbe hozható a mi történelmünk két sorsdöntő eseményével, az Árpádi „honfoglalással”, illetve a Szent Istváni „államalapítással”. Az előbbi felé VII. Bíborbanszületett Konstantin, Bizánc ura, az utóbbi felé II. Szilveszter pápa és III. Ottó német-római császár mint az óra-átállítás Illig által posztulált fő értelmi szerzői teremtik meg a közvetlen átlátás lehetőségét. Mint ismeretes, Konstantin császár A birodalom kormányzásáról című munkája a honfoglalás előzményeire, lefolyására, illetve utóéletére vonatkozólag tartalmaz fontos, máshol elő nem forduló adatokat, II. Szilveszter és III. Ottó (mester és tanítványa) pedig az állítólagos „koronaküldés” eszközlőiként a magyarság „felzárkóztatása” – értsd: betagozása a judeo-keresztény normák szerint kormányzott Nyugat-Európába – ügyében serénykedtek az ezredforduló táján. Éppen akkor, amikor szerzőnk szerint a mesterséges idő-gyarapításra sor került. Mármost ha az ügyünkben leginkább exponált „trojka”, a két császár és a pápa működésének Illig által azonosított fő helyszíneit – ezek: Bizánc (a mai Isztambul), Köln és Róma – térképre vetítjük, nyomban megvilágosodik az egész műveletsor tétje: az ilyen módon kirajzolódó, felül enyhén kihasasodó háromszög ugyanis a Kárpát-medencét fogja keretbe! (Stílszerűbben fogalmazva: harapófogóba!) De vajon mi indokolhatja, hogy éppen ez a terület került az összehangolt hadművelet célkeresztjébe, s miért éppen ezt a fajtáját választották a hadviselésnek az akció irányítói? Két kérdésről van szó – a válasz is csak két lépésben adható meg. (A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk: ezeket a kérdéseket Illig sem itt, sem máshol nem fogalmazza meg, így természetesen választ sem kereshet rájuk. Ebben az esetben, minthogy „nostra res agitur”, azaz kifejezetten a mi ügyünkről van szó, a stafétabotot nekünk kell átvennünk tőle!)

Először is tudnunk kell – elég egy pillantást vetnünk a térképre, és ez a tény nyilvánvalóvá lesz számunkra –, hogy a Kárpát-medence: Európa kellős közepe. Kicsit patetikusabban fogalmazva: kontinensünk szíve, ha van, itt dobog. A természet különös kegyéből kifolyólag minden irányból tökéletesen védett, minden tekintetben önellátó földrajzi-ökológiai egység. Tapasztalati tény, és nemcsak a múltra vonatkoztatva: aki ura a Kárpát-medencének, az ura Európának. Hozzá képest Róma is, Köln is, Bizánc is… – bizony, bármennyire szokatlanul hangzik: periféria. Másképp, láttatóbb módon fogalmazva: ha a Kárpát-medence a magja egy kontinensnyi méretű gazdasági, politikai, illetve művelődési egységnek, akkor a Bizánc-Róma-Köln háromszög csakis a héja lehet. Ebben a fogalomkörben mozogva tehát az „óraátállítás” művelete leginkább így lenne jellemezhető: a héj összeesküvése a mag ellen. A nevezett „trojka” mindenesetre jellegzetesen maffiasztikus módon járt el a maga rövidtávra szóló, közvetlen haszonszerzést célzó munkálkodása során, amelynek a távolabbi – eléggé baljós! – következményei ma már könnyen beláthatók. Ha másból nem, a kiegészítő hadművelet tervezetéből, amely ugyanebben a fogalomrendszerben így formulázható: a mag felzárkóztatása a héjhoz. (Értsd: a Kárpát-medence „barbár” magyarságának „felzárkóztatása” a „művelt” Nyugat-Európához.) Ha tudjuk, hogy a héj szerepe – akár csonthéjas gyümölcsöket, akár szárnyas jószágok tojásait hozzuk fel analógiának – csakis a megőrzés lehet, míg a magé a teremtés, akkor fel tudjuk mérni, milyen távlatai lehetnek egy ilyen felzárkóztatási akciónak…

Második kérdésünkre – miért éppen ezt a fajtáját választották a hadviselésnek? – talán még könnyebb megtalálni a választ. Egyetlen mondatba sűrítve így szólhatna: múltat kellett csinálniuk maguknak, ha azt akarták, hogy jövőjük legyen. Sajnálatos tény: a periféria a maga valóságos működési idejében sem „szakrálisnak” nevezhető uralmi formációt, sem ennek megfelelő rangú és méltóságú szakrális uralkodót nem tudott „kitermelni”. Márpedig – ezt pontosan tudták az idő-hadművelet irányítói – dicsőséges jövőt csak dicsőséges múltra lehet építeni. Nosza: ha nem volt ilyen fényes múltunk – majd csinálunk magunknak! Csakhogy ehhez idő szükségeltetik. Mármint olyan idő, amelyben a megáhított dicső tettek végbe mehettek. Azaz: a múltban kell nekik időt szorítani! És lőn… A lebonyolítás gyakorlati módozatairól részletesen tájékoztat Illig kétkötetes művének második fele. (Wer hat an der Uhr gedreht? – magyarul: Ki állította át az órát?) Az előbbi esetben – miért éppen a Kárpát-medence…? – kiegészítő hadműveletről is beszélhettünk („felzárkóztatás”). Nos, ha alaposabban körbe vizsgálódunk, ilyennel ezúttal is szembe találhatjuk magunkat. Mire gondolunk? Az idő-betoldással a „trojka” (nevezzük most már így, a rövidség és az asszociációkat keltő „jó hangzás” miatt is, uralkodóhármasságunkat!) nem csupán annyit ért el, hogy egy sohasem-volt kontinuitásnak, a „szent” Károlytól eredeztetett Karoling-dinasztiának megágyazott az európai történelemben, hanem azt is, hogy egy valóságos kontinuitást megszakított az otromba idő-betoldással. Azaz: elszakította az élőfa koronáját, a Turul-dinasztia (ismertebb nevén az Árpád-ház) szakrális uralmi rendszerét annak gyökerétől, a valódi szakrális uralkodó-őstől, az államfői, katonai és erkölcsi tekintetben egyaránt példaképül szolgáló Atillától. Láttuk: a tőle Álmosig vezető utat 300 évvel meghosszabbították, ebből következőleg egy-egy nemzedékre a reális 30 év helyett most már a valószínűtlenül hosszú 80 esztendő jutott (volna), hiszen csak így lehetett hézagmentesen kitölteni a krónikák emlegette öt generációval az újonnan nyert, 400 évnyi időtávot.

Egészen durván fogalmazva: Nagy Károly „szentségét” (ne felejtsük el: Barbarossa Frigyes valóban szentté avattatta az általa kreált ellenpápával „nagy” elődjét, habár ezt a kitüntető címet az egyház később visszavonta!) végső soron Atillától orozták el – akárcsak a bibliai Jákob a maga elsőszülöttségét bátyjától, Ézsautól. A művelet mindenesetre előképére vall… Hogy valóban ilyenfajta alattomos „translatio”-ról lehetett szó, arra egy jóval későbbi, mindamellett nagyon is ide-találó, két tételes példázat figyelmeztet. Két híres festményről van szó, amelyek a XIX. század második felében, a múlt-gyártás nagyüzemi fázisba fordulásának idején készültek, mégpedig éppen az idő-manipulációk dolgában elsőrendűen érintett térségekben, Németországban, illetve Angliában. Az egyiknek, a német példánynak külön nevezetességet kölcsönöz az a tény, hogy a reprodukciója Heribert Illig tudta és beleegyezése nélkül a címlapjára került a Kitalált középkor zsebkönyv-kiadásának. A kép, amelynek eredetije a bajor tartományi parlament müncheni épületében tekinthető meg, alkotója pedig a kor ünnepelt történelmi festője, Wilhelm von Kaulbach, Nagy Károly koronázását ábrázolja. A másik festmény az angliai preraffaelita mozgalom jeles képviselőjének, Edward Burne-Jonesnak a munkája, és Arthur király utolsó perceit örökíti meg. A két, mondaiból történetivé avanzsált alakot egy sajátságos tárgyi mozzanat köti össze képeinken. Nevezetesen: a magyar Szent Korona! Kaulbach éppúgy ezzel koronáztatja meg Károlyát, mint ahogy Burne-Jones is a maga haldokló Arthurjának az ágya alá (!) helyezi – mintegy jelezve, hogy evilági életében nem lesz többé módja a fejére tenni – ezt a félreismerhetetlenül egyedi megjelenésű koronát. Véletlen egybecsengés? Aligha. Inkább arról lehet szó, hogy a valódi szakrális hagyományt máig nélkülöző Nyugat-Európa ilyen módon akarta visszamenőleg szentesíteni a maga fiktív, csakis a világhódító lázálmok birodalmában ágáló álhőseit. Hogy egy ilyen értelmezési kísérletet elfogadna-e Heribert Illig tárgyalási alapul, vagy sem, az még a jövő titka. De ismerve becsületességét és megfélemlíthetetlenségét, biztosak lehetünk benne, hogy nem fogja kézlegyintéssel visszautasítani. Annyiban pedig nyilván egyetért velünk, hogy ezeken a kérdéseken most már igazán ideje közösen eltöprengenünk.

Nézzük meg ezek után, melyek azok a fontosabb átszámítandó dátumok a magyar történelemben, amelyeknek más évszázadba sorolása új felismerésekkel gazdagíthat bennünket. Mielőtt azonban ilyen irányú fejtegetéseinkbe belefognánk, illő számot adnunk róla, miért használunk az idő-korrekciók során következetesen 300 évet, szemben Illig 297 éves javaslatával. Nos, amint arra mások is rámutattak már, egy ilyen nagyságrendű hamisítást lényegesen könnyebb véghez vinni, ha a három számjegyből álló (1000 előtti) évszámokban csak egyetlen jegyet, az évszázad jelölőjét kell átjavítani, mint ha mind a hárommal bajlódni kellene. Másrészről viszont, ha a hamisító azt akarja, hogy a keleti évszámontartási rendszerben is helyükre zökkenjenek az adatok a művi beavatkozás után, akkor kénytelen figyelembe venni, hogy a tizenkét éves állat-ciklus és az öt elem kombinációja 60 éves zárt időegységeket képez – nota bene: ezt a rendszert a mai napig használják Közép- és Kelet-Ázsiában! –, ennek a hézagmentes illesztése pedig a százas nagyságrendhez, magyarán az évszázadok láncolatához először a 300-as számnál oldható meg. Csakis így érhető el, hogy egy esemény, amely a feljegyzések szerint, mondjuk, a „tüzes Ló” évében zajlott le, a betoldás után is ugyanilyen jelzetű évbe essék. Mert sok jel vall arra, hogy ezt az egy esemény-azonosítási módot aztán valóban komolyan vették az érdekeltek! De lássuk most már a részleteket a hazai történelemből!

Az Árpádi honfoglalásnak az avarok első regisztrált bejövetelével való összecsúszásáról fentebb már esett szó. A következő drámai fordulatot az 1001-es esztendő hozza. Az Illig-féle óra-visszaigazítás folytán ez a dátum most már nem a kezdetét, hanem éppen ellenkezőleg, a végét jelöli az utolsó európai szakrális királyságnak, érthetőbben szólva: a Turul-dinasztia magyarországi uralmának. Ha viszont a fentebb már említett állítólagos „korona-küldés” jelenleg számon tartott dátumát helyezzük az Illig-tézis nagyítólencséje alá, akkor azt találjuk, hogy 1000 körül (egyelőre tíz éves toleranciával számolunk!) valóban küldött koronát pápa magyar királynak, csakhogy… Ez a pápa nem II. Szilveszter volt, hanem V. Kelemen, a magyar királyt nem Istvánnak, de nem is Vajknak hívták, hanem Károlynak (ismertebb nevén Károly Róbertnek), a küldött korona nem a Szent Korona volt, a szóban forgó „1000 körüli” időpont pedig a mai időszámítási rendszerben „1300 körülinek” adódik. Egészen konkrétan: 1308-ban került sor a pápai ajándék-koronával történő – a nemzet által soha el nem ismert – beiktatásra, de egy korábbi, hasonlóan sikertelen és hasonlóan pápai biztatásra foganatosított koronázási kísérletről már 1300 táján is értesítenek forrásaink. Mindenesetre bízvást elmondhatjuk: ez a 300 éves csiszi-csuszi máig hatóan jól jön a „trojka” korona-küldésben érdekelt képviselőinek, illetve jogutódjaiknak.Figyelemreméltó átrímelést észlelhetünk a katasztrofális kimenetelű 1541-es év (Buda eleste,a Kárpát-medencei Magyarország feldarabolódása), és 1241, a tatárjárás éve között. A leglátványosabb tanulságok azonban az ún. dekanátus-váltások körül adódnak. Anélkül, hogy a kérdés csillagászati vonatkozásainak részletes taglalásába bocsátkoznánk, megjegyezzük, hogy a tavaszpont precessziós csúszása folytán a tavaszkezdő nap, március 21. hajnalán átlag 2160 éven át látjuk ugyanabból a csillagképből – jelenleg éppen a Halakból – felkelni a Napot. Ha ezt az igencsak tetemes időtávot hagyományos módon tovább osztjuk, akkor a 720 évből álló dekanátusokhoz (egyharmadnyi jegy-érvénytartamokhoz) jutunk. Ezek olyan állatövi tulajdonságokkal színezik át a teljes hónapnyi alaptulajdonságokat, hogy a három rész-egység rendre azonos elemi sajátosságokat vonultat föl. A víz-eleműnek tételezett Halak világhónapjában például a „vizes” dekanátusok így következnek egymásra: Skorpió, Rák, Halak. (Megjegyzendő: a precessziós mozgás során fordított sorrendben járjuk be a jegyérvénytartamokat, mint a 365–366 napos „kis” évben!) Mindehhez még annyit kell hozzátanulnunk, hogy valamennyi jegy-érvénytartam esetében definíciószerűen a szellemiség alakulásának kereteit jelölik ki az éppen aktuális jegy-sajátosságok, míg ezeknek a szellemi trendeknek a konkrét, testi megjelenésére vonatkozóan – ugyancsak definíciószerűen – a szemközti jegy (illetve csillagkép) sajátosságai lesznek a meghatározók. Esetünkre fókuszálva: Kr. u. 720 körül szellemi tekintetben a Skorpióból a Rákba fordultunk át, ugyanakkor testi vonatkozásban a Skorpióval szemközti Bikából a Rákkal szemközti Bakba.1440-ben viszont a Rákból a Halakba, illetve a Bakból a Szűzbe menetelünk tovább. Minthogy a világ anyagi-testi szinten történő alakulását könnyebb látható, tapintható
dokumentumok segítségével végigkísérni, mint a szellemiség illékonyabb mozdulásait, ezúttal is célszerű lesz így modelleznünk a váltásokkal előálló újabb és újabb kozmikus, egyszersmind társadalmi-politikai helyzeteket. Ez azt jelenti, hogy 720 táján a nemzet életében igen jelentős szerepet játszó családnak (Rák-képviselet) erőszakkal el kell záratnia (Bak-hatás). Érthetőbben szólva: el kell fogatnia, zár alá kell kerülnie. Nos, éppen ez történik Istvánunk sógorával, Gyulával és annak családjával, csakhogy ezt az eseményt a jelenkori történetírás kerek 300 évvel későbben, 1020 táján jegyzi. Az 1440-es helyzetkép még árulkodóbb. Itt a Halak világhónap Halak dekanátusa lép érvénybe, testi-anyagi szinten pedig a szemközti Szűz érezteti a maga elsöprő erejű szívó (szívhez szóló, elcsábító-elszívó) hatását. Pergessük csak odébb 300 évvel a történelem lapjait! 1741-et írunk… (A kerek évszámokhoz képesti egy-egy éves elcsúszás itt és az előbbiekben abból adódik, hogy a jelenleg érvényben lévő időszámítás a Krisztus előtti első év után nem iktat be egy nulladikat, hanem mindjárt a Krisztus utáni első évvel folytatja a számlálást. Így a mai számításunk szerinti 1741, illetve 1441 voltaképpen 1740-nek, illetve 1440-nek felel meg, ugyanúgy, ahogy a korábban emlegetett 1001 és 1301 a kerek számú 1000-nek és 1300-nak!) Nos, 1741-ben éppen a Szűz egyeduralma kezdődik Magyarországon. Nőt koronázunk, aki szívre ható esdeklésével a maga elemi érdekei ellen hangolja a nemzetet, majd elszívja legjobbjainkat az ország területéről a nemzet-idegen Bécsbe. Ugyanakkor a Ratio Educationis révén a szerves műveltség hagyományörökítő gyakorlatával szemben az arcnélküli alattvalók iskolai sorozatgyártását indítja el. (Jellegzetes Szűz-megnyilvánulás!) Ha Illig úrnak szüksége van konkrét bizonyítékokra tézise alátámasztására, hát íme… (Másrészről ez a példa-sor visszahatólag is indokolhatja, miért ragaszkodunk a kerek 300 évhez az idő-korrekció alkalmazásakor.)

Egyetlen kérdésünk maradt hátra: miként történhetett meg mindez? Nem technikai, hanem erkölcsi értelemben. A válasz ezúttal is lakonikus rövidséggel érkezik. Világhónapunkban jó kétezer éven át a Halak-Szűz tengely – sokat mondó nevén: a „halál-tengely” – érezteti a maga minden egyéb befolyást lenullázó, jóságosnak meg éppen nem nevezhető hatását velünk, halandó Föld-lakókkal. Ebben a korszakban, és csakis ebben, válhatnak általánossá, mindennapos előfordulással, az olyanfajta csúsztatások, mint amilyent Heribert Illig a maga Kitalált középkorában tetten ért. Ez az a korszak, amelyben az igazságot lépésről-lépésre kiszorítja a helyéből a bizonyíthatóság, a tudást a jólértesültség, a tények helyébe hírek tolakodnak, és ami a legszörnyűbb: mű-nyelvek kreálásával fantom-népeket lehet gyártani előre- és visszamenőleg, részletesen kidolgozott ál-történelemmel, napi politikai vagy egyéb érdekeltségeknek megfelelően. A hazugságok kora azonban a végéhez közeledik. Heribert Illig és munkatársai jóvoltából most nyertünk 300 évet – kegyelmi idő! –, hogy észre térjünk. Vajha élnénk a lehetőséggel!

Budapest, 2002. július 15.