“... gondolkodom, tehát vagyok...”
~ Descartes
Mi is a baj a rációval? Ez újból egy olyan fogalom amely hallatán a legtöbben meg-meg vakargatják fejük búbját. A ráció, a racionalizmus úgy van beállítva mintha az lenne az elme legmagasabb foka, mintha a nélkül még vizet sem tudna inni az ember. Pedig, szokásos módon, pont fordítva van mint ahogyan a hivatalos körök bemutatják. Lássuk is milyen az:
“(lat. rationalis – ésszerű) – ismeretelméleti irányzat, amely az észt tartja a megismerés egyedüli forrásának. A racionalizmus ellentétes az empirizmussal, amely szerint a megismerés egyedüli forrása az érzéki tapasztalat. A racionalizmus legtekintélyesebb képviselője Descartes és Spinoza voltak; harcoltak a feudalizmus vallásos-dogmatikus világnézet ellen, az észnek és a jogainak érvényre juttatásáért. Harcuk haladó jellegű volt. Az újkori racionalizmus őse Descartes. Descartes az ész mindenhatóságát igyekezett bebizonyítani, s azt hirdette, hogy az igazság kritériuma az észben van. A racionalisták a matematikát – amelyet a tapasztalattól független, “tiszta” tudománynak tartottak – tekintették a tudomány eszményének. Descartes szerint éppúgy, ahogy a matematikus az ész erejével oldja meg a matematikai problémákat, a filozófus is pusztán az ész erejével elérheti az igazságot. A racionalisták véleménye szerint az érzéki adatok megcsalnak bennünket, csak az ész útján foghatjuk fel a létezőt. Azt hirdették, hogy lelkünkben kész formában velünk született fogalmak vannak. Leibniz is az észt tartotta a megismerés forrásának, de Descartes-tal szemben azt állította, hogy az észnek csak mint képesség, mint “veleszületett elvek” vannak a lélekben.”