VARGA CSABA - ÉL ÉS JÓ
ÉL jelentése: „legELől álló“, a „sorban a legELső“, időben értve: ELőd. Ami legelől áll: ÉLI. (Mint végi, széli, pl. sor végi, kert széli). Az ÉLIből származik az ELeje szó is. ÉLI a meghatározó e-vel: ÉLIe: az i hang j-vé vált, s lett ÉLje, ejtéskönnyítő e beszúrásával és ékvesztéssel ELeje. Az ÉL toldva ELső (mint pl. hát -só, utol-só, mell-ső.) Ez az ÉL, ÉLI szó Istennek a legelterjedtebb neve a JÓ és az EGY mellett. (Nem jelzők e szavak, hanem nevek!)
Az ÉL, ÉLI név jelentése: a teremtésben az ELső. Régiesen: ÉLI, ELI, régen ELU. Tehát az ELI, ÉLI egész pontosan: „az ÉLen, azaz a kezdetnél lévő“. A Czuczor-Fogarasi szótár szerint: „ÉL lény, mely más lényeket megelőz, felülmúl“ /.../ „Első, fő lény, melyből mások erednek”. Így tehát az ÉLI szó pontosan kifejezi a Teremtő fogalmát. Az ÉLI, mint istennév igen elterjedt volt Kis-Ázsiában is egykoron (kevéssé ismeretes, hogy itt is jelen volt a magyar nyelv, mégpedig az ottani népek mindegyikének műveltségét meghatározóerővel). Nem csoda tehát, hogy az EL, ÉL, ÉLI, mint istennév átkerült ott a sémita nyelvekbe is. ÉL, ÉLI a héberben ugyancsak „Isten“. Például ELIHU „maga az Isten“, ÉL SADDÁI „mindenható Isten“, ÉLIA „az Úr az Isten“ stb. ÉLI a héberben többes számban: ELOHIM. Káld nyelvben is ÉL, EL, ELOA, ELOHU alakokban fordul elő. ÉL további megfelelői: „arab evvel (elő, előbbi, első; honnan a török ewelki = első), iláh vagy alláh (Isten), török ilk (első), latin elementum stb“ (Czuczor-Fogarasi szótár). De kizárólag csak a magyarból magyarázható meg e szó igazi jelentése. Így különösen érdekes Krisztus utolsó mondata: „ÉLI, ÉLI, lama sabaktáni!“ Jézus tehát ősi-mai magyar nyelvű megnevezésével szólította Istent. Hogy nincs tévedés, azt Is-ten másik megnevezése, a JÓ, kifogástalanul igazolja. A héberben ugyanis ÉL másik neve: JÓ, csakúgy, mint a magyarban. Ez tökéletesen igazolható az alábbi táblázattal. Itt az egymás alatti szavakban látjuk, hogy csupán a JÓ és ÉL cserélődik, de a jelenté sen ez a csere semmit sem változtat:
Az ÉL, ÉLI név jelentése: a teremtésben az ELső. Régiesen: ÉLI, ELI, régen ELU. Tehát az ELI, ÉLI egész pontosan: „az ÉLen, azaz a kezdetnél lévő“. A Czuczor-Fogarasi szótár szerint: „ÉL lény, mely más lényeket megelőz, felülmúl“ /.../ „Első, fő lény, melyből mások erednek”. Így tehát az ÉLI szó pontosan kifejezi a Teremtő fogalmát. Az ÉLI, mint istennév igen elterjedt volt Kis-Ázsiában is egykoron (kevéssé ismeretes, hogy itt is jelen volt a magyar nyelv, mégpedig az ottani népek mindegyikének műveltségét meghatározóerővel). Nem csoda tehát, hogy az EL, ÉL, ÉLI, mint istennév átkerült ott a sémita nyelvekbe is. ÉL, ÉLI a héberben ugyancsak „Isten“. Például ELIHU „maga az Isten“, ÉL SADDÁI „mindenható Isten“, ÉLIA „az Úr az Isten“ stb. ÉLI a héberben többes számban: ELOHIM. Káld nyelvben is ÉL, EL, ELOA, ELOHU alakokban fordul elő. ÉL további megfelelői: „arab evvel (elő, előbbi, első; honnan a török ewelki = első), iláh vagy alláh (Isten), török ilk (első), latin elementum stb“ (Czuczor-Fogarasi szótár). De kizárólag csak a magyarból magyarázható meg e szó igazi jelentése. Így különösen érdekes Krisztus utolsó mondata: „ÉLI, ÉLI, lama sabaktáni!“ Jézus tehát ősi-mai magyar nyelvű megnevezésével szólította Istent. Hogy nincs tévedés, azt Is-ten másik megnevezése, a JÓ, kifogástalanul igazolja. A héberben ugyanis ÉL másik neve: JÓ, csakúgy, mint a magyarban. Ez tökéletesen igazolható az alábbi táblázattal. Itt az egymás alatti szavakban látjuk, hogy csupán a JÓ és ÉL cserélődik, de a jelenté sen ez a csere semmit sem változtat:
ÉLI a héberben kettőzve is előfordul: ÉLIÉL: ISTEN ISTEN, azaz ÉLŐ ISTEN, avagy ISTEN ÉL, JÓEL: JÓ ÉL, s e szavakban olyannyira összesimul a magyar ÉL és a JÓ, hogy jelentésüket Isten egyéb neveinek behelyettesítésével érthetjük csak meg: JÓÉL=„JÓ az Isten“, az „Úr az Isten“.
Ennek további bizonyítéka:
Mindegyik régi magyar alapszónak van v-s változata, mint pl. tó-tav, kő-köv, ugyanis tó, kő régi kiejtéssel: tau, köü, s e kettős magánhangzó vagy összevonódott, miáltal az u előtti hang hosszúvá vált: tó, kő, vagy az u-ból v hang lett: tav, köv. Ugyanígy a jó eredetileg jou, s ennek kiejtési változatai a jó és a jav. Pl. javít, javul = jóít, jóul. Tehát a JÓ istennév természetes v-s változata: a JAV, héberesen JAHVE (tovább rontott kiejtéssel: JEHOVA.) Itt tehát az a különösen erős bizonyíték a magyar eredet mellett, hogy a héberben egyaránt megvan a JÓ és a JAV. E szópár eleve magyar. Hogy bezárjuk a kört: nem csak a JÓnak, hanem az ÉL-nek is van v-s változata. ÉL régiesen:
ELU, v-s megfelelője: ELV (mint hamu-hamv), ejtéskönnyítő magánhangzóval ELEV, vagy ELEVE. Írott bizonyság: „Teremté ELEVE mi ősünket Ádámot...“ áll a Halotti Beszédben. Vagyis „teremté Isten a mi ősünket, Ádámot”. Tehát világos, hogy ELEVE a JÓ, EGY egyik további magyar neve, és az ÉLI v-s párja. Hogy mennyire így van, igazolja az eleven és az élő szavak hiánytalan felcserélhetősége. Továbbá az is, hogy az ÉL és ELEVE kifejezhető így is: ELőd. Mert pontosan ezt fejezik ki. (Ha a hun ELEVED szóból kivonjuk a v-t, az ELŐD szót kapjuk.)
S végezetül egy bizonyság arra, hogy az óhéber (tehát még szigorúan kis-ázsiai) szókincsben egyáltalán nem volt ritkaság a magyar szó. Íme alább néhány óhéber-magyar szóegyezés Katona István: Óhéber gyökérszavak a magyar nyelvben (1941, Bp.) című könyvének 500 szónyi gyűjteményéből. (Nem tudni, hogy a szerző miért gondolta fordítva, talán hitbuzgalmában, ugyanis e szavaknak még a képzése is hibátlanul magyar, pl. szoros, kapar, hamis):
álom : chalóm
apa : ábá
ár : arah
erõ : ari
asszony : isszáh
avar : áfár
-ba, -be : bá, be
báb, baba : bábáh
vakar : bakar
balzsam : baalszemin
bárány : bar
barom : beirim
bát(or) : batah
bokor : bókór
cifra : szefárá, thefóróh
dag(ad) : dagáh
eme : em
én : éni, áni
ének : ánáh
ez : zeh (szófordítás)
fész(ek) : vóth, béth
forr : bór
frigy : brith
fú : fuach
gádor (kõfal) : gódér, gádér
gödölye : gedáje, gedij
gyerek : jerek
habar : habarr
hálál : hullal
hamis : chámász
harag : chóróh vagy charah
hív : khivvá
hon : ’ún (lakni)
honol : chónó
hor : hegy, pl. HARgita, HÓRihorgas, (h)ORom
ím : im
in(ség) : on
irigy : irij
iszák : szak
izz : azza
java : jáfá, jófóh
kacag : czakhak (hangátvetés)
kád: kad, khad
kalács : khalláth
kaláka : khalák
kaloda : galúth
kapar : chápár
karc : kharas
kaszab(-ol) : kacab
kelep : kelapóth
ki (aki) : chi
köböl : kibbél
kötél : chitul
lát : latas
lob : lahab
mag : mocha
malom : malam (õrölni)
maszah : mezõ
menny : manah
méreg : meóróh
nád : nud
nyár : nur
nyug : nuakh
özvegy : `ozevet
õ : hu (régi magyar: hõ, innen az angolban : he)
pazar-ol : pázár
por : pór
reggel : ragal
rágal(om) : rágal
rakás : rakhass
ráz : rácaz
rí : rijah
rohan : rúc (pl. rucc-an)
rossz (tett) : róóth, róósz, rasa
sátor : szátar
sok : suk
sor : óser, tur
szab : szabáb
szamár : khamór
szava : szófóh, száfá
szék : szukkah
széle : célá
személy : szemel
szomj : cómá
szor : cúr
szoros : córáth, córász
szõr : szé’ár
szúró : cur
szûk : cók
tavasz : tevúász, tevúáth
tereh (rég., ma teher) : tórách
tör(vény) : thóra
üdv : idav
ûz : úc (pl.: uccu)
világ : bhálag
virág : ferách
zöld : szódek, szóde
zsuf (= zsup) : szúf
Mindez sejteti, hogy melyik nyelv által megteremtett műveltség volt meghatározó és követendő
minta az ókori Közel-Keleten.
Ennek további bizonyítéka:
Mindegyik régi magyar alapszónak van v-s változata, mint pl. tó-tav, kő-köv, ugyanis tó, kő régi kiejtéssel: tau, köü, s e kettős magánhangzó vagy összevonódott, miáltal az u előtti hang hosszúvá vált: tó, kő, vagy az u-ból v hang lett: tav, köv. Ugyanígy a jó eredetileg jou, s ennek kiejtési változatai a jó és a jav. Pl. javít, javul = jóít, jóul. Tehát a JÓ istennév természetes v-s változata: a JAV, héberesen JAHVE (tovább rontott kiejtéssel: JEHOVA.) Itt tehát az a különösen erős bizonyíték a magyar eredet mellett, hogy a héberben egyaránt megvan a JÓ és a JAV. E szópár eleve magyar. Hogy bezárjuk a kört: nem csak a JÓnak, hanem az ÉL-nek is van v-s változata. ÉL régiesen:
ELU, v-s megfelelője: ELV (mint hamu-hamv), ejtéskönnyítő magánhangzóval ELEV, vagy ELEVE. Írott bizonyság: „Teremté ELEVE mi ősünket Ádámot...“ áll a Halotti Beszédben. Vagyis „teremté Isten a mi ősünket, Ádámot”. Tehát világos, hogy ELEVE a JÓ, EGY egyik további magyar neve, és az ÉLI v-s párja. Hogy mennyire így van, igazolja az eleven és az élő szavak hiánytalan felcserélhetősége. Továbbá az is, hogy az ÉL és ELEVE kifejezhető így is: ELőd. Mert pontosan ezt fejezik ki. (Ha a hun ELEVED szóból kivonjuk a v-t, az ELŐD szót kapjuk.)
S végezetül egy bizonyság arra, hogy az óhéber (tehát még szigorúan kis-ázsiai) szókincsben egyáltalán nem volt ritkaság a magyar szó. Íme alább néhány óhéber-magyar szóegyezés Katona István: Óhéber gyökérszavak a magyar nyelvben (1941, Bp.) című könyvének 500 szónyi gyűjteményéből. (Nem tudni, hogy a szerző miért gondolta fordítva, talán hitbuzgalmában, ugyanis e szavaknak még a képzése is hibátlanul magyar, pl. szoros, kapar, hamis):
álom : chalóm
apa : ábá
ár : arah
erõ : ari
asszony : isszáh
avar : áfár
-ba, -be : bá, be
báb, baba : bábáh
vakar : bakar
balzsam : baalszemin
bárány : bar
barom : beirim
bát(or) : batah
bokor : bókór
cifra : szefárá, thefóróh
dag(ad) : dagáh
eme : em
én : éni, áni
ének : ánáh
ez : zeh (szófordítás)
fész(ek) : vóth, béth
forr : bór
frigy : brith
fú : fuach
gádor (kõfal) : gódér, gádér
gödölye : gedáje, gedij
gyerek : jerek
habar : habarr
hálál : hullal
hamis : chámász
harag : chóróh vagy charah
hív : khivvá
hon : ’ún (lakni)
honol : chónó
hor : hegy, pl. HARgita, HÓRihorgas, (h)ORom
ím : im
in(ség) : on
irigy : irij
iszák : szak
izz : azza
java : jáfá, jófóh
kacag : czakhak (hangátvetés)
kád: kad, khad
kalács : khalláth
kaláka : khalák
kaloda : galúth
kapar : chápár
karc : kharas
kaszab(-ol) : kacab
kelep : kelapóth
ki (aki) : chi
köböl : kibbél
kötél : chitul
lát : latas
lob : lahab
mag : mocha
malom : malam (õrölni)
maszah : mezõ
menny : manah
méreg : meóróh
nád : nud
nyár : nur
nyug : nuakh
özvegy : `ozevet
õ : hu (régi magyar: hõ, innen az angolban : he)
pazar-ol : pázár
por : pór
reggel : ragal
rágal(om) : rágal
rakás : rakhass
ráz : rácaz
rí : rijah
rohan : rúc (pl. rucc-an)
rossz (tett) : róóth, róósz, rasa
sátor : szátar
sok : suk
sor : óser, tur
szab : szabáb
szamár : khamór
szava : szófóh, száfá
szék : szukkah
széle : célá
személy : szemel
szomj : cómá
szor : cúr
szoros : córáth, córász
szõr : szé’ár
szúró : cur
szûk : cók
tavasz : tevúász, tevúáth
tereh (rég., ma teher) : tórách
tör(vény) : thóra
üdv : idav
ûz : úc (pl.: uccu)
világ : bhálag
virág : ferách
zöld : szódek, szóde
zsuf (= zsup) : szúf
Mindez sejteti, hogy melyik nyelv által megteremtett műveltség volt meghatározó és követendő
minta az ókori Közel-Keleten.
ISTEN (Czuczor-Fogarasi: A Magyar Nyelv Szótára (1862) )
(lásd végül), fn. tt. isten-t, tb. ~ěk, harm. szr. ~e. 1) Széles ért. nagyerejű felsőbb lény, mely a világ változásai és emberi sors okozója s intézőjeül tartatot a müveletlen és érzéki emberek által, kik több ilyféle lényt képzeltek maguknak, különféle erőt, rangot és hatáskört tulajdonítván nekik. Jó, és gonosz istenek. Felsőbb, alsóbb istenek. Félistenek. Égi, pokoli, földi, tengeri, hegyi, erdei istenek. Tűz, víz istene. Költészet, gyógyászat, szónoklat istene. Szépség, egészség istennője.
"Van kies szőllőm, van arany kalászszal
Biztató földöm; szeretett szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?"
~ Berzsenyi.
2) A bibliában átv. ért. isteneknek (valamint némely régi népségeknél isten fiainak) neveztetnek a királyok.
3) Ugyan átv. ért. istennek mondatik oly személy, vagy tárgy is, melyet valaki túlságosan tisztel, vagy minek egyedül él. Hasa az istene.
4) Szorosb és legnemesb ért. legfelsőbb lény, legtökéletesebb szellem, mely minden létezőnek okfeje, vagyis a világmindenség teremtője. Ez ért. többes száma nincs. Örök, mindeható, mindentudó, kegyelmes, irgalmas, felséges, igaz, nagy Isten. Úr Isten. Öreg Isten (atyaisten). Jó az Isten, jót ád, kopasznak is hajat ád (km.). Se Istene, se lelke (km.). Emberé a munka, Istené az áldás (km.). Kinek Isten mit ád, ember el nem teheti, vagy ember el ne vallja (km.). Kinek Isten nem adja, János kovács sem koholja (km.). Isten marka. Kinőtt az Isten markából, azaz nagyra nőtt. Isten a megmondhatója, azaz csak az isten tudná mind meg- vagy elmondani.
"Isten a megmondhatója,
Mennyit szenvedek,
Testi lelki nyugodalmam,
Mind eltűntenek."
~ Kis leány baja. (Vörösmartytól).
Ábrahám, Izsák, Jákob Istene. Magyarok Istene. Él még a magyarok Istene. Várj, megemlegeted még a magyarok Istenét. Istenben hinni, reményleni, bízni. Bizzál Istenben, nem hágy el. Istent mindenek fölött szeretni, imádni. Istenben boldogúlt am. meghalt. Istenre eskünni. Isten nevét káromolni, hiába venni. Istennek tiz parancsolatit megtartani. Isten ellen véteni. Istentől elrugaszkodni. Isten áldása, jótéteménye.
"Jó az Isten el nem veszthet,
Ő táplálja a verebet; ő vezérli éltemet."
~ B. Orczy Lőrincz.
"Jó az Isten, jót ád; megszerezi kardom,
Amire szükségem leszen, avval tartom."
~ Toldy Miklós (Arany Jánostól).
Isten csapása. Isten büntetése. Isten haragja. Beleütött az isten haragja, azaz a mennykő. Isten csudája. Micsoda Isten csudája ez! Isten ege, azaz szabad ég. Isten háza = templom. Isten igazában = egész erővel. Isten kegyelme. Isten koporsója. Isten koporsóját sem őrzik ingyen. (Km.). Isten lova am. szamár. Isten nyila am. mennykő. Isten szamara am. nagy szamár. Isten országa = erkölcsi ország; keresztény hívek öszvesége; mennyország. "Istenben bizván, mindent tőle származtatván, és hozzá vezetvén vissza, s úgy a birodalmak történetében, mint saját élte folyamában Istent keresvén, innen érthető azon szende nyugalom, mely arczán el vala hintve azon méltóságteljes komolyság, mely egész lényét áthatotta, és azon elmefenség, mely... az ő derültségét saját magasságában találja." (Lonovics József érsek stb. Emlékbeszéde Majláth György felett). Már a régi halotti beszédben is eléjön: "Hadlava (= hallá) holtát teremtő istentől." - "Haraguvék isten és veteve (= veté) őt ez munkás világbele." - "Imádjok uromk Isten kegyilmét ez lélikért."
Nyelvtanilag megjegyzendő, hogy általános gyakorlat szerént ,Isten' mint legfelsőbb lény, névmutatóval vagy anélkül használtathatik, de az íge, mely reá áthatólag viszonylik, mindig tárgyi ragozással jár, pl. Istent (v. az Istent) nem látjuk, csak munkáiból ismerjük, Istent imádjátok, vagy az Istent imádjátok, (,Istent imádjatok' már azt tenné: [valamely] Isten legyen az, kit imádjatok, nem ember).
Élünk az ,Isten' szóval különféle érzelmek, indulatok, esküvések, bizonyítások stb. kifejezésére is, különösen 1) Nagy fájdalomban, szomoruságban. Istenem, Istenem! Boldog Isten, mire jutánk! Jaj Istenem de nagy baj, kilencz tehén, még sincs vaj. (Km.). Jaj Istenem, mire jutánk, kilencz gyermekből tíz maradt. (Km.). Istenem, teremtőm, hol az én szeretőm. (Népd.).
2) Öröm és hála kifejezésére. Istenem, beh örülök! Istenem, beh szép! Hála Istennek! Isten fizesse meg. Csak Isten fizessével fizetett. (Km.).
3) Jót, vagy rosszat kivánva. Isten áldjon meg. Isten veled. Isten hozzád. Isten hirével. Adná a jó Isten. Isten büntesse meg. Verje meg az Isten mind a két kezével.
4) Csudálkozáskor, bámuláskor. Úr Isten, mi az? Szent Isten, mi történt?
5) Midőn valamitől idegenkedünk. Isten mentsen meg! Isten ne adja! Isten őrizz!
6) Midőn mentegetődzünk. Isten ne vegye rosz néven. Isten bocsáss v. bocsá!
7) Valaminek rosszalásakor. Isten verte, Isten büntette gonosz embere. Isten adta sok rosz fia. Isten taszította gyáva embere.
8) Ráhagyólag. Isten neki. Isten oda.
9) Kétkedőleg. Tudja Isten, v. Isten tudja, mi lesz még belőlünk.
10) Esküvőleg, vagy bizonyitólag. Isten úgy segéljen. (Isten ugyse). Isten engem. Isten bizon. Istenemre. Isten látja lelkemet. "Isten bizonyom, sirattam az szegény ártatlan iffiaknak veszedelmeket." Levél 1557-ből. (Szalay Á. gyüjt.).
Az ,isten' szó eredetére nézve különféle vélemények vannak. Révai egyértelmünek állítja a jehova szóval, s véleménye szerént am. aki vagyon, minthogy héber nyelven jesch am. lény, létező valami, s arabul eszthi, latin est, német ist, (görög esti, szláv jeszt, szanszkrit aszti v. eszti, perzsa: eszt vagy heszt stb.), honnan en harmadik személyraggal származott volna: eszthien, isten. Egészben véve egyezik a perzsa jisdan szóval, mely a jó istenség neve volt. De eléjön a perzsában ized vagy ezid is, mely szintén am. isten. Mások szerént a chaldaeai esta-ból származott, mely tüzet jelent, s megegyezik az örök tüzet jelentő görög estia (latin vesta) v. iotia névvel.
Mind ezen fejtegetéseknél kevés vagy semmi figyelemmel nem valának épen magára a magyar nyelvre. A magyarban régiesen is am. a mai ős, ten pedig vagy tön, vagy dön, s mély hangon: don ismeretes képzők, mint újdon, zordon, mely csak újabb időben rövidült zord-dá, s mely képzők különösebben főneveket is alkotnak, mint ösztön (= űz-tön), hajadon, gordon stb. Ezek után itélve ősdön v. régiesen: isden vagy isten, annyit tesz mint is-tevő v. ős-tevő, öszvébbhúzva is- v. ős-tő (,tő' előtő szóban is am. tevő), és n toldalékkal (mint eleven), ős-tön, is-tön, isten; tehát jelentése: ősműködő vagy ősvaló, őslény, melynek ezek szerént akár tiszta magyarságát, akár találó jelentését, találóbbat, mint bármelyik a mondottak közől csak az elfogult tagadandja. S a magyar még különösen szereti hozzá tenni: élő. Esküszöm az egy élő istenre, a Bécsi codexben: eleven Isten, mintha mondaná: oly őslény, mely nem holt (mint a bálványok), hanem élő. Némelyek megengedik, sőt elfogadják ugyan, hogy az is szótag am. ős, mely a finn nyelvben isä, (s am. apa), hanem a ten szórészt a tatár tengeri (= ég, és isten) szóból öszvetettnek s módosultnak hiszik. Figyelmet érdemel, hogy a ,tengeri' szónál még egyszerűbb a sínai thién, mely am. ég; idő; nap (coelum, tempus; dies); a honnét is-thien vagy ős-idő, (mintegy ős időtől fogva való), vagy ős-ég, (azaz églakó) jelentésü volna. Tagadhatatlan, hogy nyelvünk a tatár nyelvekkel van legközelebbi rokonságban, de az sem szenved kétséget, Deguignes egyetlen történész után, ki sínai forrásokból írta meg a hunnok v. húnok, mint szerénte is a magyarok ősei történetét, hogy hunn eleink ezer évnél húzamosb ideig laktak volt a sínaiak tőszomszédságában, sőt részben ezekkel egyesültek. V. ö. HÚN. Azonban a tiszta magyar fejtegetésnek itt sincs szüksége idegen nyelvre.